Egyszerűen nem lehet elindulni velük. Mert a legkisebb nem akar abban a ruhában jönni, és neki újra kell az összes ruhát válogatnia. A másik nem hajlandó reggelizni, azzal megy el az idő. A harmadik meg csak lefekszik a földre és nem hajlandó onnan felállni. Így néz ki egy általános reggelünk. És persze, mi mindig mindenhonnan elkésünk – néz rám kicsit dühösen. Gyanítom, aznap reggelük is valahogy ilyen lehetett.

– Én már annyi mindent próbáltam – magyarázza. – Jutalmaztam, büntettem, vettem ilyen témájú könyveket, de semmi nem segít. És én ebbe már úgy el vagyok fáradva. A férjem szerint nem vagyok elég eréjes, de hogyan, ha olyan, mintha nekik az megváltás lenne, ha azt mondom szobafogság. Már azt is próbáltam, hogy… – és tényleg sorolja a jobbnál jobb, mindenféle nevelési tanácsadó könyv trükkjeit, de vége ugyanaz: – Nem megy. 

Hm, értem – bólintok. – Ez úgy általában jellemző a családodra? A gyerekkorod ilyen volt? 

Á dehogy. Anyám nagyon jól csinálta, de mi valahogy nagyon jól motiválhatóak voltunk – rázza meg a fejét. – Igazából velünk nem is volt ilyen gond, nem emlékszem legalábbis.

A testvéremék azok a tökéletes példa. Utálom is a sógornőmet, meg a bátyámat. Ők mindig tipptopp összekapják magukat, és mindenfelé utaznak. Mondjuk ők meg is tehetik. És én meg is mondtam a férjemnek, hogy én nem fogok velük versenyezni. Mindig puccos helyekre menni, vigyorogni a fényképeken. Nem fogok egy ilyen hülyeségen versenyezni. 

– Akkor valójában ki nem akar otthonról elindulni? Te vagy a gyerekek?-  kérdezem váratlanul.

– Hogy érted ezt? Én szeretnék elmenni velük kirándulni – néz rám nyomatékosan.

– Biztos, hogy te el akarsz otthonról indulni? Nem lehet, hogy te el sem akarsz indulni? – még nem érti, látom rajta.

– Tegyük fel, ez a kirándulósdi egy verseny. Az előbb mondtad, hogy nem akarsz versenyezni a testvéreddel meg a sógornőddel. És abban sem akarsz versenyezni, hogy pikkpakk tökéletes legyen az egész. Úgy fogalmaztál: puccos helyekre menni és vigyorogni a fényképeken. 

– Erre még így nem gondoltam, hogy ez egy verseny. Csak úgy mondtam az előbb.

– Mi mutaja mégis azt, hogy ez mégiscsak egy verseny lehet? – nézek rá fürkészően.

– Hát, nem is tudom. Talán az, hogy mégiscsak szeretnék én is elmenni olyan helyekre, és szeretném, ha nem lenne ez a kínlódás. 

– Igen, ha nem lenne versenyhelyzet számodra, akkor nem beszélgetnék itt róla, akkor nem zavarna. 

– Na és egy nagyon fontos kérdés – emlem fel az ujjamat, – de szerintem tudni fogod rá a választ. Ha te nem akarsz versenyezni ebben a kirándulósdiban, akkor kik tudnak neked ebben a legjobban segíteni? 

– A gyerekeim – kezd el bólogatni.

– És hogyan? 

– Hát azzal, hogy szabotálják az elindulást?

– Pontosan! Tehát valójában te nem akarsz elindulni, a gyerekek ezt befogják, és segítenek neked, hogy ebbe a versenybe ne vehess részt. Te mérges vagy rájuk, bünteted őket, pedig mindegyik csak a te kedvedben szeretne járni – nevetek hangosan. 

– Jaj, én ezt nem is sejtettem. És most ezen hogyan lehet változtanti? 

– Írunk egy új forgatókönyvet, hogy te mit is szeretnél valójában, és levesszük a gyerekekről azt a terhet, hogy ők beszálljanak ebbe a versenyesdibe, ami közted és a testvéred között folyik tudattalanul. 

Már azon a hétvégén el tudtak indulni. Pikkpakk. Mindössze azzal volt gond, hogy a középső nem akart pulcsit felvenni a szélben. 

kép forrása: ketut subiyanto