Hiába dicsérem, állandóan elégedetlen

Engem nem dicsértek gyerekkoromban, ezért mindig dícsérem a lányomat. Hogy legyen önbizalma. Nekem nincs.

Ezek tipikus mondatok, amikor anyákkal összedugjuk a fejünket, és nem értjük, hogy a gyerekeink, akikről tudjuk, hogy szépek, okosak, értelmesek, kreatívak, miért olyan nagyon elégedetlenek magukkal. Hibáztatjuk a médiát,  ami önkép torzító reklámokkal van tele, a tanárokat, akik nem dicsérnek eleget, a bántó osztálytársakat, vagy ovis társakat a gonosz megjegyzéseikért. És mi egyetlen eszközt próbálunk: végkimerülésig dicsérjük a gyereket.

Nem igazán működik.

Hogy miért nem?

Amikor dicséred a gyereked, a gyerek egy dolgot tanul: hogyan kell dicsérni másokat. És ebben nagyon jó is lesz idővel, ha te olimpiai csúcsokat döntögetsz dicsérgetésből.

De mit tanítasz a másik fronton? Hogy te önmagaddal elégedetlen vagy!

Megdicsérik a hajadat: jaj, ne is mondd, már be kellene jelentkeznem a fodrászhoz.
Megdicsérik az új felsődet: most turkáltam.
Megkérdezik, mi ez a jó illat: magamtól nem vennék ilyet, de az anyám semmi jobb születésnapi ajándékot nem tud kitalálni.
Milyen csinos rajtad ez a nadrág: csupa narancsbőr a lábam.
Menjünk el bulizni: nincs egy szakadt rongyom se. Amúgy is, hogy nézek ki, fel van püffedve az arcom, lenőtt a hajam, és öreg vagyok már ehhez.

Szóval, nem az hat a gyerekre, amit a száddal mondasz, hanem amit valójában cselekszel.

Ha te őt dicséred, de magaddal elégedetlen vagy, akkor megtanul másokat dicsérni, és hogy hogyan legyen elégedetlen önmagával.

Szóval, ha azt szeretnéd, hogy a gyerekednek legyen önbizalma, kezdd magaddal. Kezdd el magadat dicsérni, és elégedett lenni azzal, amit csinálsz.