Tényleg rossz anya az, aki otthagyja a gyereket az iskola/óvoda ajtajában reggel?
Lelkiismeret-furdalástól gyötörten mesélte egy anyuka, hogy nemrég tudta meg, hogy a kisfia valójában nem megy be az iskolába, amikor elválnak a kapuban, hanem sír az iskolaudvaron a padon. Szülőként már nem mehet be, a beszoktatás időszaka régen volt már, de ez a hír teljesen letaglózta, elszomorította.
A kisfiú egyébként nem nagyon szereti az iskolát. Nem szereti a különórákat. Ha új gyerekek érkeznek a különórákra, akkor nem akar menni, nehéz rávenni az együttműködésre. Gyámoltalanná válik, elesett lesz.
Megkérdeztem, hogy fel tud egyedül öltözni?
– Igen. Bár, néha nehézkes.
– Tudja, mit kell csinálnia, ha bemegy a sulikapun? – tapogatóztam tovább.
– Hát, tudnia kellene, hiszen korábban én is bementem vele.
– De ő, egyedül, tudja, hogy mit kell csinálnia?
– Hát, ezen nem gondolkoztam még.
Sokan nem értjük, hogy a magabiztosnak tűnő gyerekünkkel mi történik, amikor elengedjük a kezét, és magára hagyjuk. Magára hagyjuk az öltözőben edzéskor, reggel az iskolakapuban, a csúszdaparkban, a melegvizes medencénél stb.
A gyerekek sokszor beletanulnak a mindennapi rutinjukba. Nem mondod el neki külön minden nap, hogy most felkelünk, pisilünk, átöltözünk, reggelizünk, oviba megyünk stb, hanem megcselekedjük, és a gyerek pedig ezt megtanulja.
Azok a gyerekek, akiknek szétszórt a figyelme, sokszor nem tudják, hogy mi következik egymás után, hanem csak automatikusan másolják a szülőt (tkp várják, hogy a szülő súg nekik), a szülő meg egyre ingerültebben kérdezi: mire vársz már, mozdulj meg, miért kell neked minden nap ugyanazt elmondani.
Ezek a gyerekek aztán más területeken is gyengébben teljesíthetnek. Nehezebben értik meg az összetettebb utasításokat. Az arányosságokat, mennyiségi viszonyokat is nehezebben látják át, az idő megtanulása is katasztrofális lehet számukra. Megmutatkozhat a beszédükben is, vagy a vizuális észlelés szintjén is.
Amikor veled van, akkor is ugyanolyan bizonytalan. Csak te vagy magabiztos. Hiszen ha bementek ketten az iskolaudvarra, ő megy melletted. Ha továbbhaladsz a terem felé, ő megy melletted. Ha leültök a szekrénye előtt cipőt cserélni, leül veled. Kiveszed a cipőjét a szekrényből, így megérti, hogy a lábán lévőt le kell venni. Felveszed a táskáját a földről, megérti, hogy be kell mennie. Eszedben sem jut, hogy hány helyen valójában rád hagyatkozott, és mint egy kis nyomozó, megfejtette a rejtélyeket, de ő maga nem tudta volna egyedül ezeket megcsinálni.
Ha felismered magatokat a történetben, vagy ismersz ilyen gyereket, akkor gyanakodhatsz arra, hogy úgynevezett szerialitás bizonytalansággal van dolgotok. A dolgok térbeli és időbeli sorrendiségének megértése érési folyamat, de náluk ez a folyamat akadályoztatva van.
Ha érintett vagy a témában, akkor figyeld a bejegyzéseket, mert napokon belül felteszek egy kis videót, amiben néhány ötletet adok, amivel túlélhetőbbek lesznek ezek a sírós napok.
fénykép: pixabay (pexels.com)
